Egyszer mindenkit elfelednek, de...

      A szemüveges kis srác ott díszeleg a röplabdamérkőzést megnyerő komlói tűzoltók között. Látom a képen az édesapját is, aki a megye hivatásos állományának képzéséért felelős. Egyszerű, a munkát és a szolgálatot tisztelő, az arra méltó tűzoltót szerető ember. Gyermekei a laktanyában cseperedtek fel, nem csoda hát, hogy fiának fejében meg sem fordult kapun kívül elfoglaltságot keresni. A Zipernovszky után Moszkvát választotta, ott képeztek csak -talán ma is- tűzoltó mérnököt Európában. Ez azért érdekes, mert később nemkívánatos végzettségnek is tekintette a rendszerváltozás néhány buta embere. Hazaérve a megyei parancsnokságon kezdte meg szolgálatát. Biztosan jól dolgozott, mert töretlenül haladt előre. Mielőtt parancsnoknak kinevezték, nekem is voksolni kellett. Ketten is győzködtek a nemmel szavazásra. Egyikük korán és dicstelenül hagyta el az állományt, a másikból, az okoskodó mitugrászból, érdemtelenül lett a nagyváros, olyan dibdáb, nagy embere. Mi kicsik és a józanul gondolkodók nyertünk. Baranya megye tűzoltóparancsnoka lett, majd szervezeti változások miatt katasztrófavédelmi igazgatója. A messziről jött ember is, ha ránéz, látja rajta, hogy a hivatásának él, nem létezik számára annál fontosabb. Azután új idő jött, amikor kicsi parancsnokocskák, képzetlen valakik ragadták meg a legfőbb hatalmat, nagy sebeket ejtve a tűzoltókon, a tűzvédelem ügyén. Mégis leszolgált négy évtizednyit és 57-évesen még maradt is volna, de a születésnapján, megkérdezése nélkül, ridegen váltak el tőle.

      A tűzoltó mérnök ezredes, tűzoltósági főtanácsos megbántva vonult Gyükés-i magányába, édesapja itt hagyott kertjébe. Úgy járt, ahogyan ma a legtöbben. Nem keresik, nem kérdezik, elfelejtik. A laktanyához igen közel lakó bajtárs titkon várta, de véletlenül sem zörgették meg ajtaját. Ám bekopogott a baj, a könyörtelen betegség és kitárta a kapukat a halál előtt. A szánalom, az együttérzés, a tisztesség vagy a szeretet, külön-külön is elégséges lehetett volna egy-egy látogatásra, ám aki megtette volna, nem merte, aki pedig megtehette volna, nem akarta. Egyikük szégyelli magát, másikuk közömbös. Nem csoda hát, hogy csak a családja búcsúztatta el. Úgy járt, mint az Egerből ide vezényelt  megyei parancsnok, aki megfrissítette a személyi állományt, a modernizált technikának új tűzoltó laktanyákat épített. Tőle szentmisén vettünk végső búcsút, amiről csak kevesen tudtunk, mert az ugródeszkán álló aktuális vezető szerint nem volt pénz egy rövid nekrológra a naplóban.

      Pfeiffer Márton ezredes úr elöljáró kollégám, tűzoltó bajtársam és barátom volt. Bő három évtized szolgálat után Ő volt, aki nyugállományba vonulásomkor elbúcsúztatott. Ahogy a fotón is látszik, még tűzoltó uniformisban.  Röviddel a halála előtt beszélgettem vele, megéreztem, hogy nagy a baj. Szavai túl csendesek voltak, közülük hiányoztak a máskor megszokott, humorosan kedvesek. Azt mondta, hogy a szolgálata már csak annyit jelent, betegnek lenni. Másfél éve még kielemeztük az első diagnózist, mindegyikünk mondta a magáét, hát én voltam nehezebb helyzetben. A fegyelemmel és példás türelemmel viselt, nálánál erősebb betegség elragadta közülünk és közvetlen szerettei halk szóval búcsúztatták és engedték el végleg a kezét. Ennyit olvashattunk csak felőle a megyei napilapban és főt hajtottunk nagyon sokan. Nyugodjál békében kedves tűzoltó bajtársunk, Marci!

     Eszembe jutnak azok a tűzoltók, akiket meglátogattam egy köszöntő emléklappal a kezemben hatvan, hetven, ritkábban nyolcvan éves korukban. A büszke, aki házuk előtt az utcán kérte csoportunkról fénykép készítését, hadd lássa a falu, hogy ő még ma is érték. A mindig kemény, aki néhány köszöntő mondat után sírva fakadt. Akiket kikísértünk a temetőkbe, koszorút helyezve sírjukra, vagy akiknek koporsójánál díszelgő sorfalat állva a megemlékezés gondolatait is mi mondtuk el a gyászolóknak.

A nyugdíjasainkkal való tisztességes foglalkozásba sok minden beleférhetett. A velük való törődést - ha nem is konkretizálva -  szabályaink írták elő. Egy szép csokor virágra még az asszonyaik számára is mindig futotta.

Márton hét évet élt nyugdíjasként. Ennyi idő bőségesen elégnek bizonyult arra, hogy kitöröljék az emlékezetekből. Elképesztően nagy luxus az, hogy kitanult és rutinos embert szakmai döntések előtt soha ne kérdezzenek meg csak azért, mert szolgálati viszonya nyugdíjazással megszűnt. Igaz, tíz éve engem se zavart senki tűzoltó hivatást gyakorló a kérdéseivel és az ötleteim átadásáról is leszoktattak már. Kivagyiság, nemtörődömség, illetlenség, parancs végrehajtás, félelem?

Vagy az egész nem más, mint maga a meghökkentően nagymértékű ostobaság?

      Kedves Márton! Mi most a közelgő Márton napra készülünk, lúdvacsorára és az újborok mustrájára. Nyájaikat beterelve Téged már az égi pásztorok fognak meglátogatni s mint jó gazdát, dús lombú nyírfavesszővel ajándékoznak meg. Azok pedig, akik ennyire megfeledkeztek rólad, majd megkapják a göcsörtös, hajtás nélküli, száradó ágakat.